6.

Mamika ma kifejezetten agresszív hangulatban ébredt, már amennyire egyáltalán agresszív tud lenni. Délelőtt csak téblábolt ide-oda, nem tudott magával mit kezdeni.
Aztán elhatározta, hogy megejti a fűnyírást, úgyis aktuális a héten és esőt is mondanak holnaptól, szóval nekiáll.
Kicsit reménykedett benne, hogy előkerül a szomszédban lakó állítólag ideggyenge nőszemély (a hírek szerint már öngyi is volt), aki folyton káromkodik, ha valaki füvet nyír, esetleg egyebet csinál, mondjuk, él.
Direkt készült az összecsapásra, ki akarta engedni a gőzt, és nem volt benne biztos, hogy a fűnyírás elég lesz erre önmagában. Azt tervezte megmondani a buggyantnak, hogy esetleg ő is nagyobb rendet tarthatna a kertjében, mert a legtöbbször elhagyott kaszálóra emlékeztet. Talán, ha rendszeresen nyírná ő is a füvet, nem kéne azon vekengenie, hogy a csigák felmásznak a házuk falára és az milyen gusztustalan.

„Ha a fal tövében háborítatlanul burjánzik a növényzet, mégis mit vár? Mert jó, csiga van mindenütt, másznak azok akárhova, bár nálunk még a ház falán sosem voltak.
Nem is értem ezt a nőt, képes órákat nyomdafestéket nem tűrően káromkodni, pedig van egy kicsike gyereke, olyan egyéves lehet, mondjuk én még nem láttam a babát, csak hallottam, ahogy elég sokszor panaszosan nyöszörög és sírdogál.
A múltkor hallottam, hogy pofátlanul azt károgta egyik délután – megjegyzem, kb. 40 fok volt árnyékban és olyan 7 óra múlhatott –, hogy a nyugdíjas ráér, miért nem napközben vágom a füvet. Ott toporzékolt a kerítésnél, hogy nem tud aludni a gyereke. Akkor csak visszafogottan szóltam vissza neki, mondván, hogy ugye nem gondolja, hogy ilyen melegben délben fogok füvet nyírni, és egyébként se ossza be az időmet. Erre elkullogott.
Azóta viszont másoktól is hallottam, hogy minden megmozdulásra, ami egy kis zajjal jár, azonnal káromkodásba kezd. Az egyik szomszéd be is vitte a kisfiát a házba, ne ezt hallgassa az a szegény kölyök.
Na, mindegy, ez az egész nem is lényeges, inkább az  érdekelne, miért vagyok ma ilyen puffogós.
Jó, az oké, hogy füvet kell nyírni. Ami önmagában persze nem lenne baj, szeretek a kertben tevékenykedni. De vannak a kertnek olyan részei, ahol nem lehet elegánsan nyírni a füvet. Lejtős kicsit, a bokrok ágai lehajlanak. Totál hülyén érzem magam mindig, ahogy próbálom az egyik kezemmel a fűnyírót irányítani – nyilván nem megy – a másikkal valahogy felfogni az ágakat, hogy alattuk is levágjam a füvet. Sajnos harmadik kezem nincs, hogy a zsinórt is vezessem, szóval egy életveszély. És hát nem mindig érem el vagy az egyiket vagy a másikat. Ilyenkor azért örülök, hogy nincs tanú a láthatáron. Nem kell látnia senkinek, ahogy bénázom. Ilyenkor azért eszembe jut, hogy ha P. még él valahol, akkor én szívesen agyoncsapnám, ez is miatta van. Hiába mondtam neki, hogy akkumlátoros fűnyírót vegyen, kerüljön is marha sokba. Nem volt hajlandó. Szerinte az férfiatlan. Mi van???
Szerencsére a kert nagyobb része olyan, ahol csak finoman, decensen és lazán tologatni kell azt a hülye gépet.”

A másik lamentálnivalója a nadrágszáráról szólt.

„Nem tudom, valami baj lehet a bal lábammal. Vagy a járásommal, mármint ahogy a bal lábammal lépek. Egyszerűen nem értem, hogy a teljesen egyformán felhajtott gatyaszár hogy tud lecsúszni a bal lábamon. És nemcsak úgy lecsúszik vagy lehajtódik, hanem alattomosan egyre lejjebb mászik, egyre kisebb lesz a hajtás, hiába duplán van. Az meg aztán tényleg a rejtélyek rejtélye, hogy tudja ezt megcsinálni akkor is, ha biztosítótűvel rögzítem?!”

Read more...

Kesergő

Kicsit irigykedve nézegetem a többi blogon a kerti eredményekről szóló beszámolókat. Sajnos én nem tudok ilyesmivel szolgálni, csak eredménytelenséggel, illetve csak a pusztulás és a pazarlás képeit tudnám bemutatni, de azokhoz nincs kedvem. Meg nyilván másnak sem lenne.
Sajnos megint beigazolódott, hogy lakva ismerszik meg a másik. Ez most persze csak a kölcsönkertre vonatkozik. Amilyen nagy lelkesedés volt tavasszal és nyár elején É. szomszédunkban, akkora mostanában az én csalódásom.
Lehet, hogy nem illik ilyesmit a nyilvánosság elé tárni, de szerintem kifejezetten elkeserítő, amikor valaki olyan módon pazarol, ahogy ő teszi. Pusztán buta megrögzöttségből.
Van ugye az a nagy kertje, ahol az eddigi években bájos káosznak nevezhető állapotok voltak, de ebben az évben elszabadult a pokol. Nyilván az időjárás sem tett jót az ő elképzeléseinek, mármint ami a kertművelést illeti.
A másik blogon már keseregtem egy sort, hogy mennyire nem hajlandó semmilyen módszerrel a növényvédelemre. Se bio, se semmi. Mert az méreg. Szerinte.
Ha ezt tudom előre, hogy ennyire nem hajlandó semmire, akkor nyilván egy szál cuccot sem viszek át és nem ajánlom fel, hogy megveszem a magokat és palántákat gyártok.
Elképesztő volt, hogy a már termőre forduló ringlófája szabályosan csöpögött a tetvektől. És semmi megelőzés, semmi promt védekezés, csak pusztulni hagyás és sűrű kesergés. Meg azon vekengés, hogy nincs neki akkora nejlonja, amivel letakarná a fa alatt a „dolgokat”, amíg esetleg permetez valamivel. A fa alatti „dolog” konkrétan gyomerdő volt.
De én azt sem értem, hogy lehet a szedret otthagyni a bokron lerohadni. Vagy a málnát. Aztán közben azon nyekeregni, hogy milyen drága mindenütt a gyümölcs.
Az eddig gyönyörűen fejlődő és bőven termő mángoldot csigák zabálják –  azok ellen sem hajlandó kiszórni az irtót – és rozsdás foltok jelentek meg a leveleken. Gondolom, valami gombás fertőzés az is. Alig lehet egy evésre való ép levelet összeszedni, pedig egy egész zacskónyi magot kiültettem.
Az is milyen már, hogy vannak olyan paradicsombokrok, amelyekről egyszerűen lepusztultak a levelek és szomorúan lógnak rajtuk a félig beérett paradicsomok, tovább nem képesek érni.
Persze lehet, hogy gyanakodnom kellett volna a hozzáállást illetően tavaly, amikor megkérdeztem, hogy miért nem szedi össze a mogyorót. Na most az újdonság volt neki, hogy a mogyoróbokor termést hoz – nem is akármilyet. Elvégre csak naponta 20-szor megy el mellette...

Szóval csak az itthon elültetett paradicsomok és paprikák vannak. De azok viszont nagyon szépen teremnek. Sokkal jobb lett volna persze, ha nem egy nagy kaspóba ültetem el az öt egyébként igen nyiszlett fekete paradicsom palántát, biztos több termést hozott volna, de ahhot képest, hogy semmit nem adtam volna azért, hogy azok a rémültesen kicsike és vékonyka palánták egyáltalán megmaradnak, szépen teremnek, miután vagy másfél méteresre nőttek. És azokon még a fitofóra sem pusztít, nem úgy a koktélparadicsomokon, amelyeket szintén csak azért ültettem el, hogy ne kelljen kidobni a palántákat, éppen nem tudtam elsózni senkinek. Pedig azokról már leszedtem legalább 3-4 kilónyi termést, és tessék, most beüt a krach. Sajnos meggyőződésem, hogy azért vannak ilyen kórokozók, mert körülöttünk nem törődnek a kertekkel. Márcsak azért is, mert ez a kaspó közelebb van a kölcsönkerthez... Jó, tudom, én sem vagyok teljesen normális, egy idő után végletesen gyanakvó lesz az ember.
De úgy tűnik, hogy sikerült megállítani a pusztítást, lepermeteztem őket pénteken. Azóta nincs olyan paradicsom rajta, amin a jellegzetes folt megjelent volna, és több levél sem betegedett meg.

Mindegy, ezért döntöttem úgy, hogy a ház mögött kialakítunk egy kis konyhakertet jövőre. És remélem, majd jövő ilyenkor már én is büszkélkedhetek az igazán saját terméssel.

Read more...

5.

Mamika azon gondolkodott, miközben az új bejegyzését írta a blogjába, hogy milyen vicces lenne, ha P. olvasná a blogot és nem tudná, hogy ő – Mamika írja, de aztán rájönne, honvágya lenne és hazajönne. Igazából nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy P. olvassa a blogot. Ezért aztán nem is volt hajlandó egy fél szót sem vesztegetni rá, tudta, hogy az ilyesmi bosszantja P.-t.

Számtalanszor elképzelte a jelenetet: P. egyszer csak betoppan (a kulcsát magával vitte, gyakorlati érzéke azért volt mindig is), ő persze rettenetesen meglepődik. Eztán próbálja leplezni az örömét. Ami Mamika őszinteségével enyhe nehézségekbe fog ütközni.

„Az ilyesmire, akárhogy is várja az ember vagy vágyik rá, egyszerűen nem lehet felkészülni. Jó, ha majd nem kell felmosni. Milyen kínos lenne már, hogy meglátom, azt’ elalélok.
Csak azt nem tudom eldönteni, hogy mennyi a duzzogásra szánható idő vagy meddig kell keménykedni és büntetéseknek alávetni. Az ilyen taktikázásokban sosem voltam jó. Meg egyébként is, mi a jó bánattal büntetném? Nem kap a sütiből?”

Mamika menthetetlenül romantikus volt, mióta az eszét tudta.

Read more...

4.

Papika a nappaliban gubbasztott, tévét nézett és rendkívüli módon sajnálta magát. Hogy egyedül van egy bérelt lakásban, amikor lehetne egészen másutt is.
Mindig is remekül értett ahhoz, hogy bizonytalanságban tartsa a környezetét, főleg azokat, akiket igazán szeretett. Már több mint két éve így élt egy vidéki kisvárosban és nem volt képes megszabadulni az illúziójától. Mármint hogy ő szabad. Tudta, hogy magának köszönheti az egész hülye helyzetet, de ahogy múlt az idő, egyre kevésbé volt bátorsága a feloldásához, mondjuk, Mamika teljes joggal lehetett rá pokolian dühös. Pedig egyszer elé kell állnia és bocsánatot kell kérnie.

„Mondjuk, jobb lenne minél előbb, elvégre lassan 77 leszek. Igazából tényleg nem vagyok komplett, de nem vagyok képes lemondani a szabadságomról, még akkor sem, ha tökéletesen tisztában vagyok annak illuzórikus voltával, semmi értelme az egésznek főleg, hogy marha szarul érzem magam.”

Amikor Mamika, azaz Sára elküldte tejfölért a paprikáshoz, olyan szinten felbosszantotta magát a tejföl hiányán – pedig előző nap, amikor bevásárolni voltak, direkt kérdezte, hogy minden van-e, nem kell-e venni még valamit. Mamika biztos volt benne, hogy nem. Szóval olyan szinten bosszantotta fel magát, hogy egyszerűen elsétált otthonról egy kukk nélkül. Egyébként nem tervezte, hogy meglép, csak így alakult. Papika életében elég sok dolog csak úgy alakul. Egyfelől ugyan szereti azt hinni, hogy mindenben képes dönteni, legfőképpen egyedül, másfelől viszont, amikor ugye megfontoltságra lenne szükség, kissé elhamarkodottan cselekszik, majd szereti azt gondolni, hogy így alakult.

„Elvégre egy közmegbecsülésnek örvendő, nagytudású tanárember nem lehet kifejezetten hülye, ugye. És nyilván, ami hülyeség, arról én nem tehetek, legalábbis közvetlenül.”

„Erre tessék. Pont akkor, amikor a legjobban tudtam volna még egy kicsit aludni színlelni az alvást a kanapén ebéd előtt. Nem, nem lehet soha nyugtom. Tejföl! Mintha anélkül nem lehetne megenni azt a nyavalyás csirkepörköltet. De Sára ilyenekben nem ismer tréfát, az ennivalónak mindig tökéletesnek kell lennie. A paprikás az nem pörkölt.
Hogy hiányzik, te jó ég! Főleg most, hogy rátaláltam a blogjára – ez így azért nem teljesen igaz, nem rátaláltam, hanem egy régi tanítványom segítségével konkrétan megkerestem –, amelyen mindenről fecseg (rólam nem, meg sem említ semmilyen szinten, nem is értem) az ételekről is, amiket készít, filmekről, könyvekről, a barátainkról, helyesírásról. A múltkor is volt egy kifejezetten vicces kirohanása a cukkíni miatt, mindenhol hosszú í-vel írják, pedig röviddel kell, az ilyenektől mindig falra mászik.
Meg ez is, hogy blogot ír! Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmire adja a fejét. Mindig halálba lehetett idegesíteni a »gép előtti vakulással«. De most bezzeg napi szintem használja, és ahogy látom, kifejezetten ügyesen. Ráadásul ismerem annyira, hogy egészen biztosan egyedül ókumlál ki mindent, amire szüksége van, sosem volt az a segítséget kérő fajta. Meg hát az is igaz, hogy akitől segítséget tudna kérni ilyesmiben, azok mind az én tanítványaim voltak az egyetemen, gondolom, nem szívesen zargat senkit az én kompániámból, ahogy emlegetni szokta őket.
Az az igazság, hogy nagyon büszke vagyok rá. És közben meg irigykedem, hogy Sára képes nélkülem is jól érezni magát, ha nagyon őszinte akarok lenni, féltékeny vagyok marhára.
Gondolkodtam rajta, hogy kommentelek neki a blogon, de tartok tőle, nagyon hamar rájön a turpisságra. Haza kell mennem, nincs mese, de hogy oldjam meg?”

Read more...
Related Posts with Thumbnails
MyFreeCopyright.com Registered & Protected

  © Blogger template Shush by Ourblogtemplates.com 2009

Back to TOP