16.

M. még mindig nem tudta rávenni magát, hogy felhívja P.-t. A dühe és az elkeseredettsége nem a sértettségből táplálkozott, miszerint elhagyták. M. sok dolgot meg tudott érteni, még többet megbocsátani.
Hanem abból, hogy megfosztatott a társától. Hogy nincs kinek elmesélni a napok apró örömeit és bosszúságait. Eleinte még folytatottt magában párbeszédeket P.-val, de aztán ez is elmaradt. Mióta megtudta, hogy P. él, azóta meg aztán csak kiabál belül vele.
Egészen hülyének érezte magát, mert karácsonykor is meg most az év végén is nagyjából P. kedvenceit főzte és sütötte, és kéjes kárörvendéssel gondolt arra, hogy miből nem eszik P. És nemcsak hülyének érezte ettől magát, hanem gonosznak is, és rettentően szégyellte az egészet. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen kicsinyes és bosszúálló tud lenni. Már ha ez ugye bosszúállásnak nevezhető. Sajnos kicsinyesnek mindenképp. Az meg olyan szánalmas. Az ilyesmit mindig utálta.
Pedig annyira elhatározta, hogy nem így akar átmenni az új évbe. De nem és nem. Nem egyszer fogta már a kezében a telefont és nyomkodta bele a számot, de valami mindig visszatartotta attól, hogy megnyomja a hívás gombot is. Ilyenkor persze rosszul érezte magát, a kezdeti győzelmi mámora már rég elszállt, és csak a vereség volt.

Egyébként sem érezte jól magát. Főleg attól, ami az országban történt. Az ő szeretett országában. Hogy dzsentroid bugrisok dúlnak és garázdálkodnak.

„Igazi arrogáns, pöffeszkedő, ostoba banda.
A legnagyobb bűnük, hogy nincs bennük semmi humor és főleg elegancia. Finomság? Jesszus, hova gondolok.
Hogy még a látszatra sem adnak. Azt sem engedik meg, hogy az ember a sorok között olvasson. Mert nem tudják elképzelni, hogy az embereknek van ennyi agya.
Hogy konkrétan szemérmetlenül hazudnak. Jó nagyokat, bele az arcunkba. És rohadtul nem foglalkoztatja őket, hogy percenként lepleződnek le.

Rosszabbul élünk, mint 4 perce.

De most komolyan, 70+ évesen hagyjak itt mindent? Ezt kéne csinálni, mert csak a sötétség terjed és egyre sűrűbben. Gomolyog és beterít mindent azzal a mocskos ragadósságával. Ennyi idősen kikérem magamnak, hogy félni kelljen a jövőtől. A nincstelenségtől, a szegénységtől és leginkább attól, hogy az emberekből kihozzák az elképzelhető legrosszabbat. Táplálják a félelmüket, a kiszolgáltatottság érzésüket, és ez sokáig nem maradhat így. Egyszer nem fogják ezt tovább elviselni, mert nem lehet. És mi történik akkor? Egymásnak fognak esni. Ezt meg nem szeretném megvárni, nem akarom ezt látni. Nem akarom látni az elkeseredettség kíméletlenségét, ahogy majd kihal az empátia és a jóság. Mert élni kell és nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. Meg különben is már régen egymás ellen fordított mindenkit ez a rémületes galambraj.”

Megjegyzés küldése

Related Posts with Thumbnails

  © Blogger template Shush by Ourblogtemplates.com 2009

Back to TOP