16.

M. még mindig nem tudta rávenni magát, hogy felhívja P.-t. A dühe és az elkeseredettsége nem a sértettségből táplálkozott, miszerint elhagyták. M. sok dolgot meg tudott érteni, még többet megbocsátani.
Hanem abból, hogy megfosztatott a társától. Hogy nincs kinek elmesélni a napok apró örömeit és bosszúságait. Eleinte még folytatottt magában párbeszédeket P.-val, de aztán ez is elmaradt. Mióta megtudta, hogy P. él, azóta meg aztán csak kiabál belül vele.
Egészen hülyének érezte magát, mert karácsonykor is meg most az év végén is nagyjából P. kedvenceit főzte és sütötte, és kéjes kárörvendéssel gondolt arra, hogy miből nem eszik P. És nemcsak hülyének érezte ettől magát, hanem gonosznak is, és rettentően szégyellte az egészet. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen kicsinyes és bosszúálló tud lenni. Már ha ez ugye bosszúállásnak nevezhető. Sajnos kicsinyesnek mindenképp. Az meg olyan szánalmas. Az ilyesmit mindig utálta.
Pedig annyira elhatározta, hogy nem így akar átmenni az új évbe. De nem és nem. Nem egyszer fogta már a kezében a telefont és nyomkodta bele a számot, de valami mindig visszatartotta attól, hogy megnyomja a hívás gombot is. Ilyenkor persze rosszul érezte magát, a kezdeti győzelmi mámora már rég elszállt, és csak a vereség volt.

Egyébként sem érezte jól magát. Főleg attól, ami az országban történt. Az ő szeretett országában. Hogy dzsentroid bugrisok dúlnak és garázdálkodnak.

„Igazi arrogáns, pöffeszkedő, ostoba banda.
A legnagyobb bűnük, hogy nincs bennük semmi humor és főleg elegancia. Finomság? Jesszus, hova gondolok.
Hogy még a látszatra sem adnak. Azt sem engedik meg, hogy az ember a sorok között olvasson. Mert nem tudják elképzelni, hogy az embereknek van ennyi agya.
Hogy konkrétan szemérmetlenül hazudnak. Jó nagyokat, bele az arcunkba. És rohadtul nem foglalkoztatja őket, hogy percenként lepleződnek le.

Rosszabbul élünk, mint 4 perce.

De most komolyan, 70+ évesen hagyjak itt mindent? Ezt kéne csinálni, mert csak a sötétség terjed és egyre sűrűbben. Gomolyog és beterít mindent azzal a mocskos ragadósságával. Ennyi idősen kikérem magamnak, hogy félni kelljen a jövőtől. A nincstelenségtől, a szegénységtől és leginkább attól, hogy az emberekből kihozzák az elképzelhető legrosszabbat. Táplálják a félelmüket, a kiszolgáltatottság érzésüket, és ez sokáig nem maradhat így. Egyszer nem fogják ezt tovább elviselni, mert nem lehet. És mi történik akkor? Egymásnak fognak esni. Ezt meg nem szeretném megvárni, nem akarom ezt látni. Nem akarom látni az elkeseredettség kíméletlenségét, ahogy majd kihal az empátia és a jóság. Mert élni kell és nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. Meg különben is már régen egymás ellen fordított mindenkit ez a rémületes galambraj.”

Read more...

15.

P. ma felhívta M.-t. Azt gondolta, véget vetne ennek az áldatlan állapotnak, és egyébként sem szeretett volna arra a sorsra jutni, mint az ő igen szeretett, ámde „bolond fiam”-ként emlegetett sarja. Nem kívánta volna leélni anélkül az asszony nélkül az életét, akit igazán becsült, tisztelt és szeretett.

„Mert ugye mi történhet? Legfeljebb elküld a fenébe. Ennél rosszabb, mint ahogy most van, nem lehet.”

De lett, mert egészen pontosan ez történt. M. tőle teljességgel szokatlan stílusban simán elküldte P.-t a fenébe. Közölte vele, hogy adja meg a telefonszámát, majd ő felhívja, ha elérkezettnek látja az időt erre az akcióra. P. még sosem hallotta így beszélni vele M.-t. Igaz, még ő sem volt akkora hülye, mint pár évvel ezelőtt.

M. nagyon-nagyon felbosszankodott a történeten. Mintha azt mondta volna neki valaki, hogy paleolit. M. kész volt ettől a paleolit-őrülettől.

„Főleg, hogy SZ. G. állt az élén a remekbe szabott mozgalomnak úgy is, mint vezérhangya. Szerintem ezt a sértődött és küldetéstudatos (majdnem olyan rossz párosítás, mint a szorgalom és a butaság) csákót nem szabadna emberek közelébe engedni, nem még, hogy százezrek étrendjét és életmódját alakítgassa valamiféle homályos és teljesen zavaros elvek alapján.
Jó, nyilván P. telefonálása nem összehasonlítható fontosságában és jelentőségében a fent említett cuccal.”

M. egyébként nagyon-nagyon szívesen mondta volna P.-nak, hogy azonnal cuccoljon haza, de visszatartotta az évek alatt felgyűlt dühe és elkeseredettsége. Ráadásul valami újat is felfedezett magában a telefon nyomán. Rém elégedett volt magával és a helyzettel, úgy érezte, megnyert egy háborút. Hogy milyen háborút? Kb. egy nem létezőt. De akkor is elégtételt érzett. És ezt ki akarta élvezni még egy kis ideig. Nem, M. nem az a fajta nő, aki pusztán sportból köröket futtatja a pasikat, hogy kepesszenek meg ilyenek. De P. azért ezt a bánásmódot igenis megérdemelte.

Read more...

14.

M. a cukrászdában ült és bodzafagylaltot evett.

„Nem is hívnám én ezt bodzafagylaltnak, inkább bodzás citromfagylaltnak. Pedig olyan nincs. Mármint citromfagyi. Ahogy gyümölcstea sincs.
Nem rossz, nem rossz, de itt ebben a cukrászdában mindig hiányzik valami a cuccokból. A fagyikból és az összes süteményből is. Mintha bátortalanok lennének az ízek terén. Lehet, hogy ezért olyan híresek. Nem azért, de a mézfagyinak is olyan messziről van csak mézíze, mint... Izé, nem jut eszembe semmilyen frappáns hasonlat. Szóval mintha csak mutogatták volna a mézet. Vagy a mézzel van baj. Igazából, ha akácmézből készült, akkor az a gond. Az is csak szemfényvesztés. Édes meg minden, de nem ízes. 

Na most lesz ugye P.-nek a születésnapja hétfőn. Hogy kéne azt megünnepelnem? Mert nyilvánvaló, hogy én jól fogom magam érezni ezen a napon. Is. Hogy ő mit csinál és hol, az legyen az ő problémája. Egészen biztosan nem lesz neki pl. kedvenc sütemény az asztalon. Jó, ha ehet valami rendeset. Szerintem abban a régi büdi olajszagú vendéglőben rendel valamit, ahova azelőtt járkált, mielőtt mi megismerkedtünk.
Meg ahogy elnéztem múltkor a boltban, nem néz ki valami jól. Ja, vannak ilyen statisztikák meg kimutatások – angol tudósok, tehát viccesek –, hogy az egyedülálló férfiak mennyire érzik jól magukat. Kb. semennyire. Ez szerintem akkor is úgy van, ha hivatalosan nem egyedülállók, hanem van valami nőszemély a lakásban, de minek. Szóval akkor szerintem még rosszabb a helyzet. És ezt megállapítani nem szükségeltetik semmilyen tudós.
Az biztos, hogy veszek pezsgőt. anélkül nincs születésnap. Vegyek szivart is? P. szereti... De hogy elszívjam? Nincs az az isten. Állítólag pedig az milyen szexi, ha egy nő szivarozik. Biztos. És ha egyedül? Az meg szánalmas, nem?
Azt is hallottam mostanában valahol, hogy a múlt fájdalmas hely. Persze ez nem hangzik megint olyan jól, mint ahogy angolul hangzott, de sebaj. Van benne valami. Főleg, ha valami olyasmi múlthoz ragaszkodunk, ami már a maga jelenében sem létezett. Akkor aztán tuti elég fájdalmas lehet, még illúziónak sem hívnám az ilyet. Kártyavár. És vannak emberek, akik életeket töltenek így. Mindenesetre elég szomorú.
Tehát száraz pezsgő levendulasziruppal. az utóbbi időben rákattantam. Mondhatni. Aztán rántott csirkeszárny. Ugyan nem nevezhető ünnepi ételnek, de ezt szeretjük a legjobban. Még a sütit ki kell találnom. Lehet, hogy nekiállok életemben először kardinálist sütni...?”

Read more...

13.

M. utóbbi napjai kissé zaklatottra sikerültek. Volt probléma elég: elromlott a kocsi, nem indult be, pedig fontos találkozóra kellett volna mennie. Aztán rigóhordák dúlták a kertet.

„Ezek egészen biztosan az idei első költésből valók. Igazi tinédzserek, csapatostul randalíroznak. Válogatás nélkül felfalnak mindent, ami eléjük kerül, kiráncigálnak minden növényt a cserepekből, szétszórják a földet és valami lila cuccot kennek szét a teraszon. Elegem van belőlük. Nem elég a károkozás, még takarítani is kell utánuk, nem is keveset.”

Plusz tegnap meglátta P.-t bevásárlás közben.

„Micsoda??? Ez meg itt van? Szóval él! Láthatóan, mint Marci Hevesen. Bár Zöld Márton kismiska hozzá képest.
Kíváncsi lennék, hogy itt volt-e egész idő alatt. Simán el tudom róla képzelni, hogy ez már a visszajövési manőver része. Szereti becserkészni a dolgokat. Vagy inkább mint a farkas meg a malackák. De a forrázódástól fél nagyon. Ezt azért tudom róla. De azért a mesebeli farkasnál jóval gyanakvóbb. Tehát csak berakja a lábát az ajtón, de ugrásra készen, hogy bármikor kihúzhassa, elszelelhessen.
Próbál mindig biztosra menni, 100%-ig kiszámolni a végkifejletet. De akkor miért nem ment jósnak vagy valami jövőbelátónak? Persze nyilván nem megy az ilyesmi, mindig vannak bizonytalansági tényezők, de ezeket úgy küzdi le, hogy el sem indul. A legtöbbször. Na de van, amikor kénytelen.
Még jó, hogy nem látott meg. Vagy esetleg igen? Mindenesetre szerencsére nem fulladtam meg és nem jött rám ájulat sem. Sőt inkább pipa lettem. Innentől kezdve figyelnem kell nagyon, mi a következő lépés.”

Pedig mindig ugyanaz a mese vége... Gyanakvás ide vagy oda, a malackák győznek.

Read more...

12.

Múlt pénteken M. megünnepelte az évfordulót. Már azét, amikor összeismerkedett P.-vel. Újabban mondjuk inkább csak tornak hívta magában.
M. egy évben két évfordulót ünnepelt. A másik egy őszi alkalom volt novemberben. Mindkettő örömtelinek nevezhető.
Ilyenkor mindig vett egy üveg jobb pezsgőt és elkészítette P. kedvenc ételét is: mákos tésztát sok porcukorral és mézzel. P. hidegen is szereti – így képes megenni gyakorlatilag minden egyes nap a mákos tésztát és ipari mennyiségben. Ez is közös volt bennük: sok ételt hajlandók voltak megenni hidegen is. Mondjuk M. sokkal többet, gyakorlatilag bármit a sült húson és a töltött káposztán kívül.
Persze magának is csinált kedvenc ételt, de azért mégis a pezsgőt szerette az egészben a legjobban, azt is levendulasziruppal és egy szál levendulavirággal. És persze az emlékezést.
Aztán elkészítette az egyik kedvenc koktéljukat is: a caiprinhát. Ez szerencsére igen jól illett a májusi meleghez is. Ebből P. igen nagy mennyiséget volt képes mindig meginni. Ezt persze csak M. gondolta, mert mindig dupla adagot kevert egyből neki.
Különben P. egyáltalán nem nevezhető iszákosnak vagy valami ilyesmi. Szívesen megissza a whisky-t és a jobb söröket is, de mindig mértékkel. Meg azokat a koktélokat természetesen, amelyeket M. kever. Igazság szerint P. egyáltalán nem válogatós, ha M. kreálmányairól van szó, legyen az étel vagy ital.
Egyikük sem borrajongó, ez persze nem tartotta őket vissza attól nagy néha, hogy kiüljenek a havas teraszra jól felöltözve és takarókba burkolózva és megigyanak egy pohár jó francia vörösbort. M. mindig szeretett volna igazi beaujolais-t kóstolni...
M, az egésztől nyilván nagyon szomorú lett és azon gondolkodott, vajon P. mit csinál ezeken a napokon. Már ha egyáltalán eszébe jut. Bár az is igaz, imsrte P.-t eléggé ahhoz, hogy ne kételkedjen, mi minden jut az eszébe...

Read more...

11.

M. tegnap este beengedte az esőszagot a hálószobába, míg elment fürdeni. Levendulaillatba burkolózott. Szerette a levendulát minden formában: virág, illatszer, sütemény. De szekrénybe sosem rakta volna. Sehogy nem volt hajlandó legitimizálni a molyok létét.
Közben azon gondolkodott, hogy mióta P. elment, azóta gyakorlatilag automatizmus az élete, mint a járás. Egyik láb a másik után. Egyik nap a másik után. És nélküle száll az idő...

„Ami, ha belegondolunk, nem is olyan egyszerű. Nézzük csak azokat a baleseti sérülteket vagy agyvérzéses betegeket, aiknek újra kell tanulniuk járni, nem megy az olyan könnyen. Szóval akármennyire is úgy tűnik, nem kis energia csak úgy menni.
Májusi eső aranyat ér, de most elég lett volna az esti is. Mostanában, ahogy elhatározom, hogy elmegyek másnap sétálni a környéken, tutira esik az eső. Ezért is kéne egy kutya, hogy kelljen menni sétálni. Kérdés, egy ilyen időhöz az is mit szólna.
A kerti teendők újabban nem merítik ki az energiáimat, bár a húsvét előtti kétnapos maratoni ültetéstől és a kert rendebetételétől azért sikerült alaposan elfáradnom. Meg is mondtam mindenkinek, hogy nem merjen hétfőn a locsolással zaklatni.
Jövőre viszont egészen biztosan lesz magaságyás a kertben. Még rá kell beszélnem valakit, hogy segítsen megcsinálni, egyedül azt talán nem kéne. Bár szerintem szépen komótosan simán menne. Ősszel nekikezdek, tavaszra kész. A keretet is össze tudom ütni, nem lehet az olyan nagy cucc. Az ásást kicsit utálom, főleg ebben a kertben, sóder van szinte mindenütt. Ezért sem lehet csak úgy ültetgetni itt nyakra-főre. Meglátom, hogy megy és attól függően lesz majd két vagy három nagyjából 5-6 m hosszú ágyás.”

Read more...

10.

M. igen elégedett volt magával. Ugyanis megtervezte a jövőjét. És azért is, mert így 70+ évesen is van kedve jövőt tervezni a történtek ellenére.

„Van nem egy barátnőm, aki már csak a halált várja, pedig még unokáik is vannak, család, férj meg minden, aztán mégis csak vekengenek mindenen. Nem tudom, mit szólnának, ha úgy lennének egyedül, ahogy én.”

Először is elhatározta, hogy amikor letelik a hivatalos idő, holttá nyilváníttatja P.-t. Ezzel P. fia is egyetértett, ő is nagyon haragudott az apjára az eltűnése miatt. És (az egyszerűség kedvéért) kisP azt akarta, hogy ezen igen szomorú és végleges aktus után – amellyel kizárják az apját az életükből és meggyászolják – lemond a ház ráeső részéről M. javára. Mamikát ugyanis kisP első pillantásra megszerette, amikor P. bemutatta neki.

„Alapvetően rendes gyerek ez a kisP. Bár az is igaz, hogy van az életében olyan ügy, amelyet élő ember fel nem foghat. Van ugyanis egy rettentő némber asszonya. P. ezért mindig csak »az én bolond fiamnak« hívta a háta mögött. Sosem értette, hogy tud egy ilyen nő mellett megmaradni főleg, hogy van más lehetősége.
KisP egyébként azért is akar lemondani erről az örökségéről, hogy még véletlenül se kerüljön a szörnyeteg és családja kezébe semmi, ami az apjáé és az anyjáé volt – most meg az enyém lesz. Szóval azért neki is van egy véleménye a kedves feleségéről, ezért sem lehet érteni, mi folyik ott. De nyilván ilyenekbe nem lehet beleszólni. Meg kisP nem is az az ember, aki csak úgy ripsz-ropsz! elfogadja más véleményét. Emészti a dolgokat évekig, aztán még mindig nem biztos, hogy dönt, és aztán lép is.
P. mindig nagyon szomorú lett, amikor kisP telefonált neki. Ugyanis ezt általában titokban, bevásárlás közben tette. Merthogy kisP egyedül jár bevásárolni, a rém még ennyit sem hajlandó megtenni. Biztos nem fér bele két cigi elszívása meg a pálinkázás/borozás közé. De neki a főzés, takarítás és egyéb dolgok sem férnek bele, a munka meg aztán főleg nem. De nem is ez a lényeg.
A lényeg az, hogy vállakozást indítok. Méghozzá olyat, amelyet bárhonnan lehet igazgatni. Ugyanis, ha a hivatalos ügyek lebonyolódnak, megvárom, míg az üzlet már stabilan működik, eladom a házat és kiköltözöm Ausztráliába, esetleg Új-Zélandra. Lesz szép kertem rózsákkal és egzotikus növényekkel – ott nyilván nem egzotikusak. A nappaliban zongora. Kinti kemence és tűzrakóhely, ilyesmi. És a vállalkozást meg kiterjesztem az új lakóhelyemre is.
Mondjuk, a fiam a terveim hallatán konkrétan megzakkant, de nem érdekel. Legyen neki saját élete. Én meg élem a sajátom, ahogy tudom, meg ahogy szeretném.
Tudom, hogy rettentően fog fájni a végleges megoldás, de mit tehetnék? Viszont addig még van több mint 3 év, történhet még bármi...
Viszont az üzletet feltétlenül megcsinálom, azt ez az egész nem befolyásolja. Elvégre egyelőre pár apró egészségügyi problémától eltekintve egészen jól bírom magam. Semmi olyan, amit ne lehetne kordában tartani. Meg vágyom is valami újra, valami értelmes tevékenységre, az építkezésre. Valahogy élni kell. Egyáltalán élni kell.”

Read more...

9.

M. kint ült a teraszon, jó kis napsütés volt. Először rejtvényt fejtett, de miután nagy nehezen kitalálta a „Carmen szerzője” kérdésre a rejtvény készítője szerinti helyes választ, miszerint Maurice Ravel, kidobta a szemétbe az újságot.
Ezután elővette a nagy zsák ajándékba kapott diót és azt törögette. Igazság szerint legszívesebben csak üdögélt volna mozdulatlanul, mert meghúzta a hátát tegnap, estére már az egész jobb oldala fájt, aztán elöl is a bordái között, lélegzetvételre is, úgyhogy inkább elfoglalta magát valamivel, csak úgy üldögélni nem nagyon bírt.

„Kár, hogy állandóan kell ez a levegővétel, basszus, tényleg nagyon fáj. Valami bordaközi izom lehet.”

Közben morfondírozott. Éppenséggel a barátságról. Mióta P. eltűnt, azóta hadilábon áll az emberi kapcsolatok mibenlétével. Főleg mert úgy érezte, a barátai mintha nem nagyon érdeklődnének iránta mostanában. Hétszámra nem kérdezik meg tőle, hogy van. Pedig beszélnek, találkoznak, nevetnek, együtt vannak, de ez a kérdés nem hangzik el... Legalábbis M.-ra vonatkozóan.

„Mert az okés, hogy egy szerelem munka is. Ahogy egyébként az összes emberi kapcsolat, amelyben részt veszünk, nem maguktól működnek. Amit ugye sokan elfelejtenek vagy nem is akarnak róla tudni.
Bár ettől a munkától P. megfosztott, mélyre zártam az érzést, igaz, azért a virtuális szoba virtuális kulcsa a kezem ügyében van, nem vagyok én Kékszakáll, hogy rejtegessem, nyithatónak kell lennie az ilyesminek. Hope never dies until it kills you.
Szóval nem tudom, mennyire kell megújulni egy barátságban, ahogy a szerelmi kapcsolatokról ezt sokan állítják. Mármint hogy meg kell újulni. Vagy például ki tud-e fáradni egy barátság? Nem érzem én ezt, de hátha más igen. És ha így van, mik a jelek vagy a tünetek?
Vagy azon is gondolkodtam már, hogy nekem túl nagyok az igényeim. Pedig soha nem méricskélek, mármint hogy mit kapok és mit adok. Sőt adni jobb. Bár biztos vannak olyan cinikus népek, akik azt gondolják, adni azért szeretnek jobban az emberek, mert akkor azt az érzést kapják, hogy szükség van rájuk. Azzal együtt tényleg nem rossz az. A cinizmus sem.
És szerintem ezt azért nem lehet túlzott igénynek felfogni, hogy néha jólesne, ha tőlem is megkérdeznék, hogy vagyok... Van-e esetleg valamire szükségem. Például arra, hogy mondják meg, nekik mire van szükségük. Azért kitalálni mindig mindent nem lehet.”

Read more...

8.

Mamika az ebédlőben üldögélt az egyik jeges hideget hozó vasárnapon. Még a reggeli tejes kávéját iszogatta, amikor az elektromos vezetékre egy furcsa mozgású madár szállt le.

„Na, vajon melyik fiókba tettem a messzelátót?
Micsoda??? Egy papagáj! Na, szegény szerencsétlen! Nem neki való ez a −15 °C, az biztos.”

Próbálta kinyomozni a helyi újság szerint nemrég alakult állatmentők vagy -rendőrök telefonszámát, de nem járt sikerrel. Még a polgárőrséget is felhívta.

„Tuti felébresztettem a pasit. De nem olyan nagy baj, elvégre már fél 10 van. Mindenesetre nem fogta, hogy nem az én madaram nem hajlandó lejönni a drótról, hanem csak úgy odaszállt egy tök ismeretlen darab, és nem szeretnék azzal a tudattal élni, hogy miattam fordult le tömbre fagyva onnan.”

Még a szomszédoknak is áttelefonált, hogy nem véletlenül esetleg valamelyik gyerek veszítette el a madarát. De nem.

„Na jó, szórok ki neki napraforgómagot, hátha lejön onnan. Igazából nem is lenne rossz egy papagáj... Azt mondják, okosak nagyon. És ez egészen biztosan nem hullámos – annál nagyobb –, hanem mintha nimfa lenne, de olyat még nem láttam zöldben. Viszont van ilyen narancssárgás folt a szeme alatt.
Vicces lenne egy szép kis kalitkában, lenne mellette ilyen ülőfája (vagy hogy hívják azt a rudat), bár a piszkolást nem díjaznám.
Mindenesetre elgondolkodtató, hogy mostanában állandóan valami állatot szeretnék. Hol kutyát, hol papagájt. Na jó, a papagájban egyáltalán nem lennék biztos. Például erőfeszítést nem tennék, hogy legyen. Így, hogy befogadnám, egész más.”

A dilemma megoldódott, mert hiába szórta ki neki a magot, a papagáj nagy boldogan elszállt. Mamika csak remélni tudta, hogy hazaszállt, és jó helyen van.

Read more...

7.

Mamikával elég sok dolog történt az elmúlt napokban. Például átélte élete első földrengését.

„És akkor még csak nem is jutott el az agyamig, hogy földrengés. Azt hittem, a szél behúzta az ablakot. Ugyan félálomban kicsit furcsállottam, hogy az ablak miatt remegne az ágy, de aludtam tovább. Aztán reggel – amikor olvastam a híreket – kellett megtudnom, hogy a föld rengett. Fura érzés volt, mintha valaki megrántotta volna alattam az ágyat...”

Aztán egyik este volt egy furcsa telefonja, nem szóltak bele, de meggyőződése volt valamiért, hogy P. volt a vonal túlsó végén. Viszont érdekes módon nem felzaklatta a dolog. Ellenben két napig nagyon-nagyon szomorú volt. Ezért aztán megnézett egy végletesen nyálas romantikus filmet Letters to Juliet címmel. Nem lett tőle jobban, sőt. Még fel is bosszankodott.

„Ez a főszereplő leány, úgy tűnik, kizárólag levelezős filmekben játszik mostanság... Bár az a múltkori nagyságrendekkel jobb volt, mint ez. Hogy ilyen szarokra miért kell energiát és pénzt pazarolni! Sosem fogom megérteni.”

Azon is gondolkodott, hogy valami mozgalmat kéne indítani a határozott névelőkért. Mert mostanában mintha tudatosan irtanák a beszélt és az írott nyelvből is. A könyv miatt, amelyet éppen most olvasott, szívesen elbeszélgetett volna a szerkesztővel meg a korrektorral ezen szempontok mentén is, de lehetőleg egy szívlapáttal a kezében.
Tegnap meg írt egy bejegyzést a blogjába, ami elég nagy vitát váltott ki, de ahogy elnézte, ez a téma mindenhol ugyanerre a sorsra jutott. Azt is egészen elképedve figyelte, hogy a három ostobácska kislány történetétől csak egy ugrás kell egyeseknek, hogy a székház ostromáról meg adott politikusok üzleti ügyeiről kezdjenek el marhaságokat összehordani.

„Nem is értem az embereket. Sokak szerint kamaszkorban lopni gyakorlatilag kötelező, mert az muris és különben is kell a gyerekeknek az izgalom.
Aztán most itt van ez az új rendelet vagy törvénymódosítás vagy hogy hívják – most a létrehozásának a mögöttes szándékait hagyjuk is. Meg itt van ez a három buta csitri. Nem sok jó sült ki a találkozásukból, na.
Meg lehet kövezni, de szerintem nem az egészséges személyiségfejlődés kötelező eleme a kamaszkori lopás. Lopni és megúszni nem hősies, hanem szánalmas. És ne hagyjuk ki: lopni erkölcstelen.
Meg azért abba sem árt belegondolni, hogy a legtöbb boltban a legtöbb eladó gyakorlatilag minimálbérért dolgozik, és a hiányt simán levonják tőlük. Nyilván nem fognak gondolkodni sokat, hogy enyje-bejnyézzenek vagy rendőrt hívjanak, ha elkapnak pár szórakozni vagy a társaknak bizonyítani vágyó kamaszt.
Bár az is igaz, hogy azért nem kéne dutyiba zárni rögvest a hülyegyerekeket. Megszégyenülés, szabálysértési bírság kiszabása, a szülők részéről a bizalom megvonása oké, de priuszt nem kell nekik kreálni.”

Read more...

6.

Mamika ma kifejezetten agresszív hangulatban ébredt, már amennyire egyáltalán agresszív tud lenni. Délelőtt csak téblábolt ide-oda, nem tudott magával mit kezdeni.
Aztán elhatározta, hogy megejti a fűnyírást, úgyis aktuális a héten és esőt is mondanak holnaptól, szóval nekiáll.
Kicsit reménykedett benne, hogy előkerül a szomszédban lakó állítólag ideggyenge nőszemély (a hírek szerint már öngyi is volt), aki folyton káromkodik, ha valaki füvet nyír, esetleg egyebet csinál, mondjuk, él.
Direkt készült az összecsapásra, ki akarta engedni a gőzt, és nem volt benne biztos, hogy a fűnyírás elég lesz erre önmagában. Azt tervezte megmondani a buggyantnak, hogy esetleg ő is nagyobb rendet tarthatna a kertjében, mert a legtöbbször elhagyott kaszálóra emlékeztet. Talán, ha rendszeresen nyírná ő is a füvet, nem kéne azon vekengenie, hogy a csigák felmásznak a házuk falára és az milyen gusztustalan.

„Ha a fal tövében háborítatlanul burjánzik a növényzet, mégis mit vár? Mert jó, csiga van mindenütt, másznak azok akárhova, bár nálunk még a ház falán sosem voltak.
Nem is értem ezt a nőt, képes órákat nyomdafestéket nem tűrően káromkodni, pedig van egy kicsike gyereke, olyan egyéves lehet, mondjuk én még nem láttam a babát, csak hallottam, ahogy elég sokszor panaszosan nyöszörög és sírdogál.
A múltkor hallottam, hogy pofátlanul azt károgta egyik délután – megjegyzem, kb. 40 fok volt árnyékban és olyan 7 óra múlhatott –, hogy a nyugdíjas ráér, miért nem napközben vágom a füvet. Ott toporzékolt a kerítésnél, hogy nem tud aludni a gyereke. Akkor csak visszafogottan szóltam vissza neki, mondván, hogy ugye nem gondolja, hogy ilyen melegben délben fogok füvet nyírni, és egyébként se ossza be az időmet. Erre elkullogott.
Azóta viszont másoktól is hallottam, hogy minden megmozdulásra, ami egy kis zajjal jár, azonnal káromkodásba kezd. Az egyik szomszéd be is vitte a kisfiát a házba, ne ezt hallgassa az a szegény kölyök.
Na, mindegy, ez az egész nem is lényeges, inkább az  érdekelne, miért vagyok ma ilyen puffogós.
Jó, az oké, hogy füvet kell nyírni. Ami önmagában persze nem lenne baj, szeretek a kertben tevékenykedni. De vannak a kertnek olyan részei, ahol nem lehet elegánsan nyírni a füvet. Lejtős kicsit, a bokrok ágai lehajlanak. Totál hülyén érzem magam mindig, ahogy próbálom az egyik kezemmel a fűnyírót irányítani – nyilván nem megy – a másikkal valahogy felfogni az ágakat, hogy alattuk is levágjam a füvet. Sajnos harmadik kezem nincs, hogy a zsinórt is vezessem, szóval egy életveszély. És hát nem mindig érem el vagy az egyiket vagy a másikat. Ilyenkor azért örülök, hogy nincs tanú a láthatáron. Nem kell látnia senkinek, ahogy bénázom. Ilyenkor azért eszembe jut, hogy ha P. még él valahol, akkor én szívesen agyoncsapnám, ez is miatta van. Hiába mondtam neki, hogy akkumlátoros fűnyírót vegyen, kerüljön is marha sokba. Nem volt hajlandó. Szerinte az férfiatlan. Mi van???
Szerencsére a kert nagyobb része olyan, ahol csak finoman, decensen és lazán tologatni kell azt a hülye gépet.”

A másik lamentálnivalója a nadrágszáráról szólt.

„Nem tudom, valami baj lehet a bal lábammal. Vagy a járásommal, mármint ahogy a bal lábammal lépek. Egyszerűen nem értem, hogy a teljesen egyformán felhajtott gatyaszár hogy tud lecsúszni a bal lábamon. És nemcsak úgy lecsúszik vagy lehajtódik, hanem alattomosan egyre lejjebb mászik, egyre kisebb lesz a hajtás, hiába duplán van. Az meg aztán tényleg a rejtélyek rejtélye, hogy tudja ezt megcsinálni akkor is, ha biztosítótűvel rögzítem?!”

Read more...

5.

Mamika azon gondolkodott, miközben az új bejegyzését írta a blogjába, hogy milyen vicces lenne, ha P. olvasná a blogot és nem tudná, hogy ő – Mamika írja, de aztán rájönne, honvágya lenne és hazajönne. Igazából nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy P. olvassa a blogot. Ezért aztán nem is volt hajlandó egy fél szót sem vesztegetni rá, tudta, hogy az ilyesmi bosszantja P.-t.

Számtalanszor elképzelte a jelenetet: P. egyszer csak betoppan (a kulcsát magával vitte, gyakorlati érzéke azért volt mindig is), ő persze rettenetesen meglepődik. Eztán próbálja leplezni az örömét. Ami Mamika őszinteségével enyhe nehézségekbe fog ütközni.

„Az ilyesmire, akárhogy is várja az ember vagy vágyik rá, egyszerűen nem lehet felkészülni. Jó, ha majd nem kell felmosni. Milyen kínos lenne már, hogy meglátom, azt’ elalélok.
Csak azt nem tudom eldönteni, hogy mennyi a duzzogásra szánható idő vagy meddig kell keménykedni és büntetéseknek alávetni. Az ilyen taktikázásokban sosem voltam jó. Meg egyébként is, mi a jó bánattal büntetném? Nem kap a sütiből?”

Mamika menthetetlenül romantikus volt, mióta az eszét tudta.

Read more...

4.

Papika a nappaliban gubbasztott, tévét nézett és rendkívüli módon sajnálta magát. Hogy egyedül van egy bérelt lakásban, amikor lehetne egészen másutt is.
Mindig is remekül értett ahhoz, hogy bizonytalanságban tartsa a környezetét, főleg azokat, akiket igazán szeretett. Már több mint két éve így élt egy vidéki kisvárosban és nem volt képes megszabadulni az illúziójától. Mármint hogy ő szabad. Tudta, hogy magának köszönheti az egész hülye helyzetet, de ahogy múlt az idő, egyre kevésbé volt bátorsága a feloldásához, mondjuk, Mamika teljes joggal lehetett rá pokolian dühös. Pedig egyszer elé kell állnia és bocsánatot kell kérnie.

„Mondjuk, jobb lenne minél előbb, elvégre lassan 77 leszek. Igazából tényleg nem vagyok komplett, de nem vagyok képes lemondani a szabadságomról, még akkor sem, ha tökéletesen tisztában vagyok annak illuzórikus voltával, semmi értelme az egésznek főleg, hogy marha szarul érzem magam.”

Amikor Mamika, azaz Sára elküldte tejfölért a paprikáshoz, olyan szinten felbosszantotta magát a tejföl hiányán – pedig előző nap, amikor bevásárolni voltak, direkt kérdezte, hogy minden van-e, nem kell-e venni még valamit. Mamika biztos volt benne, hogy nem. Szóval olyan szinten bosszantotta fel magát, hogy egyszerűen elsétált otthonról egy kukk nélkül. Egyébként nem tervezte, hogy meglép, csak így alakult. Papika életében elég sok dolog csak úgy alakul. Egyfelől ugyan szereti azt hinni, hogy mindenben képes dönteni, legfőképpen egyedül, másfelől viszont, amikor ugye megfontoltságra lenne szükség, kissé elhamarkodottan cselekszik, majd szereti azt gondolni, hogy így alakult.

„Elvégre egy közmegbecsülésnek örvendő, nagytudású tanárember nem lehet kifejezetten hülye, ugye. És nyilván, ami hülyeség, arról én nem tehetek, legalábbis közvetlenül.”

„Erre tessék. Pont akkor, amikor a legjobban tudtam volna még egy kicsit aludni színlelni az alvást a kanapén ebéd előtt. Nem, nem lehet soha nyugtom. Tejföl! Mintha anélkül nem lehetne megenni azt a nyavalyás csirkepörköltet. De Sára ilyenekben nem ismer tréfát, az ennivalónak mindig tökéletesnek kell lennie. A paprikás az nem pörkölt.
Hogy hiányzik, te jó ég! Főleg most, hogy rátaláltam a blogjára – ez így azért nem teljesen igaz, nem rátaláltam, hanem egy régi tanítványom segítségével konkrétan megkerestem –, amelyen mindenről fecseg (rólam nem, meg sem említ semmilyen szinten, nem is értem) az ételekről is, amiket készít, filmekről, könyvekről, a barátainkról, helyesírásról. A múltkor is volt egy kifejezetten vicces kirohanása a cukkíni miatt, mindenhol hosszú í-vel írják, pedig röviddel kell, az ilyenektől mindig falra mászik.
Meg ez is, hogy blogot ír! Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmire adja a fejét. Mindig halálba lehetett idegesíteni a »gép előtti vakulással«. De most bezzeg napi szintem használja, és ahogy látom, kifejezetten ügyesen. Ráadásul ismerem annyira, hogy egészen biztosan egyedül ókumlál ki mindent, amire szüksége van, sosem volt az a segítséget kérő fajta. Meg hát az is igaz, hogy akitől segítséget tudna kérni ilyesmiben, azok mind az én tanítványaim voltak az egyetemen, gondolom, nem szívesen zargat senkit az én kompániámból, ahogy emlegetni szokta őket.
Az az igazság, hogy nagyon büszke vagyok rá. És közben meg irigykedem, hogy Sára képes nélkülem is jól érezni magát, ha nagyon őszinte akarok lenni, féltékeny vagyok marhára.
Gondolkodtam rajta, hogy kommentelek neki a blogon, de tartok tőle, nagyon hamar rájön a turpisságra. Haza kell mennem, nincs mese, de hogy oldjam meg?”

Read more...

3.

Mamika legnagyobb félelme az volt egész életében, hogy utoljára fog megtudni olyan dolgokat, melyekről neki kellene legelőször értesülnie, őt illetné meg az elsőség joga. Például mióta Papika eltűnt, attól félt a legjobban, hogy sosem vagy nagyon későn fog értesülni a bajokról. És akkor nem tud megfelelően viselkedni. Vagyis érezni.
„Mert az milyen kínos már, hogy ha például P. megbetegszik vagy ne adj’ isten meghal, nem tudok róla és csak élem a világomat ahelyett, hogy aggódnék vagy gyászolni tudnék. Persze tiszta hülyeség, hogy ez a legnagyobb gondom akkor, amikor nem tudok úgyse semmit.
Azzal együtt nagyon jó lenne, ha kiderülne végre valami, nemcsak a lelki ügyek miatt. Vannak itt azért praktikus cuccok is. Vegyük a ház fenntartását. Egyedül, P. nyugdíja nélkül nagyon nehéz ez. Álomház, ja! És a fiam sem tud segíteni a végtelenségig. Mert ugye amíg ő státuszilag eltűnt, addig nem jár özvegyi nyugdíj sem. Ez is, tessék. Mintha egy kapzsi, pénzéhes vénasszony lennék.”
Mindezen Mamika hajmosás közben morfondírozott – a haja vállig érő, hófehér és göndör. Ez volt az egyik olyan dolog rajta, amely Papikát teljesen levette a lábáról. Azt mondta róla mindig, hogy olyan, mint a skót felföldi vad és erős asszonyok. Pedig Mamika inkább finom jelenségnek számított akkor is, amikor éppen nem volt megelégedve például a súlyával. Viszont Papikának kétségtelenül voltak jó meglátásai, Mamika nem volt egy elveszett lélek sosem, erő volt benne mindig is. Meg Papika azt is mondta, hogy fegyújtaná érte Rómát. Néha meg azt, hogy törpe, mert Mamika alacsonynak számított inkább. De mindig is szeretett alacsony lenni, inkább mint magas nagy lapátkézzel meg negyvenes lábbal, azt nőietlennek tartotta.
„Ja, Rómát! Mit mondjak, kevesebbel is beérném, minthogy valaki Nérót játsszon, inkább lenne itt. Persze nyilván sokkal nehezebb a mindennapokban teljesíteni, mint hangzatos bókokat szórni. Azzal együtt mindig szerettem, amikor ilyeneket beszélt.
Csak ne lennék most is olyan dühös rá! Néha szinte megbénít a haragom, napokig nem vagyok képes csinálni semmit. Valamelyik nap is szinte kéjes örömmel figyeltem, ahogy a kedvenc rózsabokrát majdnem kifordította a földből az orkán. De aztán persze nem bírtam tovább, kimentem a kertbe és megtámogattam egy karóval. Ha hazajön, mit mondok?”

Read more...

2.

Mamika kint ült a teraszon, tejeskávét ivott és azt figyelte, hogy lepik el a rigók az eperfát – elkezdett érni rajta a gyümölcs. Nagyon meglepődött, mert két sárgarigó pár is érkezett.
„Eddig úgy tudtam, sárgarigók nincsenek lakott területen. Arról nem is beszélve, hogy P. szerint milyen jó pálinka készülhetne abból az eperből. Nem mintha ez most így aktuális probléma lenne. Egyedül egészen biztosan nem rázom le erről a dög nagy fáról a cuccot. A többi műveletről, ami a jó pálinkához vezetne, nem is beszélve.”
Majd jól megijedt, mert egy rigó nekirepült az ablaknak, nagyott puffant a szerencsétlen. Ott ült szegény madár és kapkodta a levegőt. Mamika vizet eresztett a kerti csapból egy műanyag dobozba és megpróbálta megitatni a madarat, de már nem lehetett rajta segíteni.
„Még sosem láttam elpusztulni madarat. Nem mintha más állatot láttam volna. Jobb is volt ez így eddig. Biztos összeesett a tüdeje szegénykének az ütődéstől, olyan furcsán felemás volt a mellénél. Vagy légmellet kapott, már ha van ilyesmi a madaraknál. Lehet, hogy inkább egy szívószállal lélegeztetni kellett volna? Nem nagyon értek ezekhez...”

Egy zacskóba rakta a teljesen elernyedt jószágot és levitte a szemétbe.

„Még jó, hogy ma viszik el a szemetet. Igazából nem is praktikus okok miatt örülök – nem fog belebüdösödni a tetem a kukába – hanem jobban fogom érezni magam, nincs az a tudat, hogy egy halott madár van a szemetesben, amelyen nem tudtam segíteni.”

P. azaz Papika. De pár hónapja már csak P.-ként hajlandó emlegetni. Ugyanis Papika két évvel ezelőtt egyszerűen eltűnt. 

„Vajon hova a jó bánatba tud tűnni egy 76 éves ember? Amikor nincs semmi baja, mondjuk, például nem Alzheimeres, akik ugye folyton csak mennének.”
Az első idők kétségbeesését düh követte, de az állandó fájdalom ellenére Mamika úgy élte a mindennapjait, mintha Papika bármikor hazajöhetne, viszont közben azért mégiscsak berendezkedett az egyedüllétre.
Mindig volt két személyre ebéd és vacsora, az ágyat mindig áthúzta neki is. A tányért meg az evőeszközt nem rakta ki, az már maga lenne az elmebaj.
Az állandó két személyre főzés miatt tele volt a mélyhűtő egyszemélyes adagokkal. Melyeket vagy odaadott a szomszédnak, ha már nem fért be több, vagy megmelegítette magának. Ilyenkor mindig nagyon szomorú volt. Amikor Papika adagját ette. Az olyan végleges volt, mintha már tényleg nem létezne sehol.
„Mert, jó, oké, hogy az én jó Jánosom mellett egy dögunalom volt az élet, de azért amit P. művelt, az már több, mint jóleső izgalom, valljuk be.
János mindig kiszámítható volt és megbízható. P.-nél sem vettem észre semmi furcsát, ami előrevetíthette volna az eltűnést. Itt vagyok 72 évesen, egyfelől özvegyen, másfelől elhagyottan a második férjem által. Milyen kínos ez már?! Pedig azt hittem, P. kitart az én halálomig, és nem én leszek megint elhagyva. Mert azért egy meghalás se különb ebből a szempontból, illetve mégis, mert abban az esetben legalább tudhatjuk, hova távozott az illető.
Erre fogja magát és köddé válik. Mondhatnám, a klasszik eltűnés, elmegy valaki gyufáért és sosem tér vissza. Na most P. tejfölért ment a paprikáshoz a szomszéd boltba. Aztán huss. Ittmaradtam egy nagyobb adag tejföl nélküli csirkepaprikással.
Fél óra múlva elkezdtem keresni, átmentem a boltba – ebéd kihűlt –, de senki nem emlékezett arra, hogy ott járt volna. Aztán a környező utcákon is. Néhány helyre még be is csöngettem, hogy nem látták-e, páran konkrátan buggyantnak néztek. Mondjuk, nem csoda, ahogy kinéztem. Azért próbáltam először azokra a szomszédokra koncentrálni, akik valóban ismernek minket.
Egyszerűen nem tudom, hogy lehet eltűnni a föld színéről. Amikor ilyet láttam a tévében, sosem hittem el igazán ezeket a történeteket. Még szerencse, hogy a rendőrök olyan kedvesek voltak, amikor bejelentettem az eltűnést.”

Read more...